Sancai Taiji Iskola

| Nyitó oldal | A Tai-chi-ról | A taiji és én | Versenyeredmények | Edzések | Taiji Blog | Taichi in English | Taichi cégeknek | Taichi a médiában | A Tai-chi-ról | Kapcsolat | Fotóalbum | Kapcsolat |

A taiji és én

Oktatók és tanítványok vallomása a taijiról

Taiji / Taichi/ Tajcsi tapasztalatok


Petróczi Attila: A taiji és én

Amikor januárban elkezdtem taijizni, már hónapok óta gondolkoztam valami olyan mozgásformán, amelyet a hétköznapokban, akár reggel és este, munka mellett is tudok gyakorolni, és lehetõvé teszi, hogy kiszakadjak a hétköznapi rutinok közegébõl. Elõtte másfél-két évig hétköznap szinte csak a munka volt a program, sokat dolgoztam, és rendszeresen fáradtan estem haza. Néha csak a képernyõt bámultam otthon. Na, ez volt az, amin radikálisan változtatni akartam! Ezért munkahelyet váltottam, redukáltam a munkában eltöltött idõt és persze elkezdtem taijizni.

Szándékosan olyan mozgásformát kerestem, amiben  úgy gondoltam, hogy nem vagyok jó. Ez a mozgás teljesen más, mint amihez hozzászoktam. Ifjonc koromban kenuztam, és az nem igazán segített hozzá, hogy laza legyek. Ráadásul évek óta szinte egész nap az irodában ülök egy monitort bámulva. Még szerencse, hogy hátizsákot hordok, így legalább egyenletesen görbül a hátam...

Bár már régen találkoztam a távol-keleti kultúrával, a taijiról nem sokat tudtam. Amit igen, az az, hogy a lágy harcmûvészetekhez tartozik, ahol a szellemnek, a belsõnek nagy szerepe van a testi erõnlét és ügyesség fejlesztése mellett. S ezt érzem is a gyakorlás során. Lassan egy éve  járok az edzésekre, és ezalatt tulajdonképpen "csak" néhány mozdulatsort tanultam meg. Emögött azonban érzem a fejlõdést: gyakorlás közben egyre jobban rá tudok hangolódni arra, amit csinálok. Nem csak azt tudom (sejtem), hogy mit kell(ene) csinálni, hanem egyre inkább azt is, hogy miért. Ettõl persze a mozdulat még sokáig suta maradhat. Mert ha valami kell még a taijihoz, akkor az a türelem. Néha úgy érzem, minden héten újra kell tanulnom azt, amit addig elsajátítottam. S amikor már úgy érzem, most már tényleg jól megy, akkor jön Ibi és elmondja, hogy mit kellene még javítani rajta. Aztán jön a következõ mozdulat, amit meg kell tanulni, miszerint az egyik lábamat nyújtsam ki, de ne teljesen függõlegesen és csak könnyedén, lazán tartva a lábfejemet és ne húzzam fel a vállam, mert az borzasztó nagy hiba. S akkor (ki tudja hányadszor) úgy tûnik, hogy ezt én soha nem tudom megcsinálni. Az elején még el is hittem ezt, de most már csak egyre inkább látom, hogy csupán rá kell szánni azt a néhány év(tized)et és menni fog.

Hát igen, a taiji hosszú távú program! Amikor a kezdõ csoportban vagyok, akkor látom, hogy mennyit fejlõdtem. Amikor a haladó csoportban vért izzadok (persze csak lazán, minden görcsölés nélkül, a száj sarkában egy kis mosollyal), akkor látom, hogy mennyit kellene még. Lehet, hogy elõbb kellene  tartani a haladó edzést és utána a kezdõt, s nem fordítva?!

Amikor egy-egy hosszú nap után elindulok gyakorolni, néha olyan fáradt vagyok, hogy legszívesebben hazamennék. Aztán edzés közben kedvet kapok az egészhez és a végén olyan fáradt leszek, hogy legszívesebben hazamennék. S ilyenkor milyen kellemes a vacsora! Hiszen most jövök az edzésrõl, megérdemlem! Na, igen, ha mindennap gyakorol az ember, az jót tesz a külalaknak is. Már csak a mindennapi gyakorlás hiányzik. Igen, az még nehezen megy (nagyon nehezen...), hiszen reggel még fáradt az ember, este meg már fáradt. De ha néhány nap kimarad, akkor tényleg hiányzik a taiji!

Egy másik, számomra fontos dolog, ami kell a taijihoz, az a folyamatos jelenlét. Jelen lenni nemcsak testileg, hanem lelkileg, gondolatilag is. Errõl mindig egy zen koan jut eszembe, amiben az egyik szerzetes megkérdezi a szintén szerzetes vendégét, hogy amikor eljött hozzá látogatóba és levette a saruját, akkor hova tette le: bal vagy jobb oldalra. S a szerzetes nem tudja, és rájön, hogy sokat kell még fejlõdnie, hogy valóban mesterré váljon. Ezért szépen felmegy a hegyekbe néhány évre, hogy elérje azt, amirõl már azt hitte korábban, hogy a magáévá tette.

Amikor eldöntöttem, hogy heti háromszor járok edzeni (ha a munkám engedi), és így gyakorlatilag három teljes estét lefoglalok a taiji-ra, akkor ezzel azt is eldöntöttem, hogy kevesebb idõm lesz a barátokra, illetve más dolgokra. Tehát azt is el kellett fogadnom, hogy sok mindenre és sok mindenkire nincs idõm. Cserébe viszont a taiji-sok között megismertem pár embert, akikkel szívesen töltöm el az idõt akár edzés közben, akár utána.

A legjobb az, mikor kimegyünk a Margitszigetre, ahol a szabadban gyakorolunk, a focizók, capoeirások, karatézók és a többi "õrült" között. Persze ilyenkor nehezebb befele figyelni, de éppen ez az egyik legfontosabb, amit meg kell tanulni.

...........................................................................................................................................

Kóti István: Én és a taichi

Hogy is kezdõdött? Mielõtt elkezdtem taijit tanulni, már valamennyit tudtam errõl a harcmûvészetrõl. Régebben láttam a TV-ben csoportos gyakorlatokat, és már akkor is érdekesnek találtam, ahogy az emberek végtelen nyugalommal végezték a mozdulatokat, és mindegyik mozdulatnak valamilyen érdekes, fura neve volt.

Többször gondolkoztam azon, hogy én is elkezdem tanulni, de aztán valahogy mindig máshogy alakult, vagy akkor még nem volt meg bennem a kellõ érdeklõdés.

Késõbb, amikor az egyik kedvenc regényemben olvastam, hogy a fõhõs elkezdett taijizni, és hogy ez milyen jó hatással volt rá, újra érdeklõdni kezdtem a taiji iránt. Az egyik haverommal (Miki) elhatároztuk, hogy kipróbáljuk, és csatlakoztunk egy csoporthoz, akik akkor már több mint három hónapja (!) tanulták a formagyakorlatot. Emlékszem az elsõ edzésre, az oktató (Ibi) azt mondta, hogy csak próbáljuk meg követni a többieket, ami számomra tökéletes képtelenségnek tûnt. Mindenki gyakorolta szépen a formát, én meg azt sem tudtam, hogy miért a bal lábam helyén van a jobb kezem. Az edzés után úgy éreztem, hogy én ezt soha nem tudom megtanulni. De mégsem adtam fel, és minden alkalommal egy kicsit elõrébb haladtam a gyakorlásban.

Ennek lassan egy éve, ami talán nem is olyan hosszú idõ, mégis, visszagondolva hosszúnak tûnik, ha belegondolok, hogy mennyi mindent adott nekem az óta a taiji. Ma már része az életemnek, nem is tudnám elképzelni a mindennapjaimat a taiji nélkül. Minél többet gyakorlom, annál jobban hiányzik, amikor nem taijizom. Sokáig nem éreztem azt a bizsergést, a belsõ energiát, amit most már egyre inkább tapasztalok a gyakorlás közben. Persze még rengeteget kell fejlõdnöm, de az, hogy érzem, hogy mindig fejlõdök egy picit, visz elõre és lelkesít, ösztönöz a gyakorlásra.

Úgy érzem, hogy talán egy kicsit változtam is, amióta taijizom. Egyrészt nyugodtabb lettem, könnyebben teszem túl magam olyan dolgokon, amelyeken azelõtt felhúztam magam, másrészt talán nyitottabb is lettem, egy kicsit közvetlenebb (ami nálam nagy szó). Ezek az apró változások is azt bizonyítják számomra, hogy mennyi mindent adhat a taiji.

A taiji számomra nem csupán egy harcmûvészet (bár azok között mindenképpen az elsõ), nem csak egy mozgás vagy kikapcsolódás, hanem egyre inkább egy életforma, amely boldogabbá, kiegyensúlyozottabbá tesz. Azt hiszem, hogy tulajdonképpen mindig is erre vágytam.

Kóti István

......................................................................................................................................

Erdélyi Lászlóné Elvira

Én és a tájcsi

            A kezdet

            Augusztus közepe. Kiújult a lumbágóm, és az ülõideggyulladás a bal lábamban arra kényszerített, hogy bottal járjak…egyszóval elborított a fájdalom.

            Egy ismerõsöm kínai orvost ajánlott, aki már akupunktúrával neki is segített hasonló nyavalyája gyógyításában.

            Lányom el is vitt hozzá. Az orvos igen alaposan kikérdezett, megnézte leleteimet, s ígérte, hogy akupunktúrával fájdalmaimat csökkenteni tudja. Ugyanakkor életmódváltozásra szólított fel (kevés evés, tíz-húsz kiló mínusz és mozgásként a tajcsit javasolta).

            Leányom azonnal az internetet hívta segítségül és ráakadt Ibolya tájcsi programjára. Azonnal telefont ragadott,  és már meg is beszélte jelentkezésemet, nekem pedig a lelkemre kötötte, hogy feltétlenül elkezdjem, majd elutazott.

            Szeptember: teljesen kétségbe vagyok esve. Ezt én nem tudom megcsinálni. Fáj a bokám, a derekam. A lábam nem mûködik. Csak bal kezem van.

            Október: feladom. Morcos vagyok és goromba. Keresem a kifogásokat. Orvosom, akihez heti három alkalommal járok, a folytatásra buzdít. Észrevettem, hogy a légzésem javult, de a koncentráló képességem nulla.

            November: már jobb az állóképességem, és néha szót fogadnak a kezeim és a lábaim. Lesem a többieket, mit, hogyan csinálnak. Mégis meg tudom csinálni? Öreg vagyok. Kövér vagyok. Nem szeretem magamat.

            December: talán mégis menni fog. Nevetgélek az öltözõben. A többiek szurkolnak nekem és segítenek. Elmúlt a pánik, a félelem a fájdalomtól. Majdnem végig bírom a két órát. A lányom nagyon büszke rám. Mindenkinek dicsekszik.

            Január: Sikerélményem van. Úgy általában. Majdnem mindent elrontok, és mégis örülök. Felfedeztem, hogy jó a kezemmel, lábammal foglalkozni. Figyelem magamon a változást, mennyire sikerül egy-egy lépés, mozzanat. Megtalált érzés a nyugalom.

            Lányom itthon van. Vacsora közben mondja, mennyire megváltoztam. Más az egész habitusom. Kellemesebb ember lettem. Nos, én is így érzem. Valamikor húsz évvel ezelõtt voltam ilyen, de erre õ már nem is emlékszik. Én is csak halványan.

.........................................................................................................................................

Torják Márta

Én és a taiji

Évekkel ezelõtt egy parkban láttam egy taijizó csoportot. Nagyon tetszett a látvány: a szokatlan szép mozdulatok, a derû és a nyugalom, ami áradt belõlük. Akkor még nem tudtam, mi ez? Késõbb megtudtam, de azt gondoltam, hogy ehhez biztos buddhistának kell lenni, és fel sem merült bennem, hogy én „hívõ katolikusként" ilyesmivel foglalkozzam.

Nemrégiben a kezembe került egy harcmûvészetekkel foglalkozó könyv, amiben olvastam a taijiról, s közben még szimpatikusabb lett a dolog. Ezért az interneten is búvárkodtam, de mindig egyre jobban izgatott ez a téma. S miközben tanulmányoztam, rájöttem, hogy ez nekem nem tiltott gyümölcs. Nem látom az ütközési pontokat. És így kívülállóként nem is fogom meglátni, be kell iratkozni, aztán majd meglátjuk. Így hát 7 hónapja beiratkoztam, és nem bántam meg.  A saját bõrömön tapasztalom a pozitív változásokat.

   Határozottabb és nyugodtabb vagyok. Könnyebben  kezelem az idegesítõ helyzeteket. Többféle komplexusom múló stádiumba került. (Nem vagyok még a csúcson, de határozottan érzem a változást.) Fizikailag pedig olyan jól érzem magam, mintha éveket fiatalodtam volna. Lényegesen kevesebbet fáj a fejem: taijizás elõtt hetente többször eljutottam a tablettáig, mostanában hónapokat kell „várni" egy fejfájásra!

   Nagyon tetszik az is, hogy az edzéseken az unokától a nagymamáig mindenféle korosztály ott van.

   Megismertem egy csomó új embert, ami szintén élvezetes dolog. Az edzéseken jó a hangulat és elfogadó a légkör. Mindenki önmagához képest fejlõdik, nincs rivalizálás.  Senki nem néz ferdén a másikra, ha nem sikerül egy mozdulat, inkább segíteni próbál. Itt nem zavar, ha néznek.  Úgy érzem, hogy ez egy egészen stresszmentes hely. Aki nem hiszi, járjon utána!

........................................................................................................................................

Rozgonyi Péter

A Taiji és én

 Már sok év telt el azóta, hogy elõször találkoztam a Taijival, igaz, akkor még nem tudtam, hogy ezt így hívják. Amikor 1992-ben Karlsruhéban a diplomámat írtam, egy kollégiumban laktam sok más külföldivel, többek között egy kínai párral együtt. Egy nap, ahogy hazafelé menet a buszra vártam, õk is ott voltak. Még vagy 15 perc volt hátra a busz indulásáig, amikor is a kínai hölgy besétált a parkos részre és elkezdett – számomra különös – álomszerûen lassú mozdulatokat tenni. Olyan volt, mint egy álom béli folyam. Annyit azért tudtam, hogy ennek valamilyen hagyományos kínai „harmûvészetnek" kell lennie, de többet nem. Talán már el is felejtettem, amikor úgy másfél évvel ezelõtt elkezdtem keresni valamilyen sportot esetleg harcmûvészetet. Valami többet szerettem volna, mint egy egészségügyi tornát, de nem volt semmi konkrét elképzelésem. Már régóta érdeklõdöm a hagyományos keleti kultúra iránt, és gyerekkoromban már ki is próbáltam némi harcmûvészetet, de akkor nem voltam elég erõs hozzá, és az egész megmaradt az érdeklõdés, azaz a könyvek és képek szintjén. Annyit azért már tudtam, hogy a test edzése szükséges, de nem elégséges, és az elmémben is egy kicsit több békét szerettem volna megélni, mert a mindennapi életben éppen elég stressz ér, és a stressz keltette feszültséget nem tudom egyszerûen kialudni. Megörültem, amikor szinte szembe jött a Taijival való megismerkedés lehetõsége.

 Azóta járok edzésre, és sok új dolgot ismertem meg. Új volt az élmény, amikor a qi elkezd áramlani és az ujjaim végei elkezdenek bizseregni. Hallottam már ilyesmirõl, de elötte még sohasem tapasztaltam meg személyesen. Az idõközben kialakult közösség ereje sem lebecsülendõ. A sok év nem-mozgás után persze nem egyszerû bonyolult és koordinált mozgásokat tanulni, de azért igyekszem. A legnagyobb élményt a nyári dobogókõi tábor jelentette. Ez megmutatta, hogy mennyivel több rejlik az egyes mozdulatok mögött. Szóval megyek tovább az utamon.

.........................................................................................................................................

Tóth Andor

 A taiji sok minden. Például rendszeres testmozgás. Összetett mozgás, kimeríthetetlen fejlõdési lehetõségekkel. Aztán még teljes kikapcsolódás, egy kis nyugalom. Befelé fordulás, miközben az ember mégsem csak önmaga van.

......................................................................................................................................

Pataki Csilla

Én és a Taiji

 Augusztus tájékán szólt anyukám, hogy lenne ez a taiji (õ egy munkatársnõjétõl tudott róla), aminek nagyon megörültem, mert már régóta gondolkodtam rajta, hogy jó lenne valamiféle mozgást v. sportot vinni a szürke hétköznapokba. A taiji különösen megtetszett, mert akkori ismereteim szerint ez egy nyugodt, békés és sokkal inkább lelki (ez alatt a belsõ elmélyülést értem), mint fizikai sport, és emiatt nagyon szimpatikusnak találtam.

Aztán szeptemberben el is kezdtem és nagyon élvezetem az órákat, bár eleinte a légzõ gyakorlatok, (pl. faállás) nagyon fárasztottak, különösen a kezeimet. De aztán egyre inkább belejöttem, és már a légzõ gyakorlatokat is kezdtem élvezni, az órák után egy furcsa és rendkívül kellemes fizikai fáradtságot, de lelki kipihentséget éreztem (és érzek ma is!).

Leginkább talán azért szeretek taijizni járni, mert nagyon kikapcsol és pihentet, pláne az olyan napokon, amikor mondjuk 3 dolgozatot írtam, vagy másnap fogok írni. Az órák alatt nem gondolok semmire, és ezáltal nem is izgulok, vagy stresszelek (amire sajnos hajlamos vagyok, vagyis inkább voltam, mert mostanában sokkal nyugodtabbnak érzem magamat – talán a taiji miatt). Nagyon szeretem a csoporttársaimat is, és jókat tudok beszélgetni velük.

Minden alkalommal nagyon várom az órákat, mert már elõre arra gondolok, amit majd ott fogok érezni. Magát a taijit is nagyon élvezem, mert lelkileg (remélem, nem túlzás ezt állítani) olyan hozzám illõnek gondolom, vagy legalábbis érzem. Otthon is, ha izgulok, vagy valami nyomja a lelkemet, akkor néha elkezdek taijizni, és ez megnyugtat, amit ezelõtt sokszor semmivel sem tudtam elérni.

Hát én ezért vagyok hálás a taijinak.

.................................................................................................................................

Csányi Zita

A taiji és a megszokás

Az ember szégyenlõs. Úgy általában. Nem is gondolja, hogy minden egyes percét az határozza meg, hogy azon töpreng, vajon hogy vélekednek róla mások. Azon igyekszik pillanatról pillanatra, hogy megfeleljen valaminek. Valaminek, amiben benne van a gyerekkora, a szülei gyerekkora, a családnak, rokonainak múltja és küzdelmei.

Az ember szégyenlõs. És nem is csak általában. Mert minden percét az határozza meg, hogy õ mit gondol mások gondolatairól.

Az ember szégyenlõs, és ez teher.

De arra, hogy ez miképp, és mekkora energiát vesz el a mindennapi jelentõl, csak akkor döbben rá, mikor átérzi azt a megkönnyebbülést, hogy lehet azzal a tudattal is élni, hogy tettei és gondolatai senkire sincsenek hatással, miként viselkedése is közömbös társai számára.

Ha a napi megszokott tevékenységünket megpróbáljuk kívülrõl szemlélni, meglepetéssel vesszük észre, hogy a gondolataink a napi megszokott tevékenységek egy másik pillanatában járnak. Pedig azok ugyanolyan megszokottak, mint amelyeket éppen átélünk. És milyen szórakoztató, hogy az éppen végzett tevékenységet a nap folyamán már többször végiggondoltuk.

Megszokott a tevékenység, mégis, mákszemekként újra és újra õrüljük minden pillanatát, míg nem marad belõle más, mint szürke massza, a megszokás - gondolat nélkül.

A taiji gyakorlása itt hoz valami újat az ember életébe. Csakhogy elõbb rá kell döbbenni, hogy az, ahogy, és amit gyakorol, ahhoz senkinek nincsen köze. Hogy az csak róla és a pillanatról szól. Nem a másik tükrében éli meg a pillanatot, csakis a saját valójában.

Felszabadító érzés, mikor az ember egyszer csak észre veszi, hogy amikor gyakorol, nem a másikat figyeli, és nem a padlót bámulja, hanem arra, és csakis arra a mozdulatra koncentrál, amit éppen meg akar tanulni. Épp, mint mikor kinézünk az ablakon, és rácsodálkozunk a cinkékre. Akkor, abban a pillanatban jó ámulni. De jön a következõ pillanat, és visszazökkenünk a megszokásba.

Nehéz összhangba hozni a mozdulatokat, de sokkal nehezebb az a szellemi teher, mely egy új szemlélet befogadásával jár, ahol a szellemi teljesítményt nem megmutatni kell, hanem csakis arra használni, hogy épüljünk.

A legtöbb, amit adhat a taiji, a tapasztalat által megtámadott megszokás.

*-<;o)

...............................................................................................................................

Csányi Zita

Ki az, aki néz, és mi az, amit lát

 „Nem tudom, hogy mi történt, csak azt, hogy kiraboltak, és elvesztettem önmagam. Ki vagyok én, szegény, egy ember a világûrbõl, egy senki, ki az utcán ténfereg? Szavakkal, hazugságokkal hûtöttem lázam. Kétségbeesésem nõttön nõtt. Emberek közé vágyódtam, kiket ismerek, s akit ismerek, hogy belekapaszkodjak az életükbe, az életembe, közös emlékeinkbe." 

Kosztolányi Dezsõ  Lidérc

 Vagyunk. Ott és akkor, abban a pillanatban.

Mégis, inkább úgy érzünk, mint Kosztolányi hõse. Kapaszkodunk minden ismerõsbe. Belehelyeztük magunkat egy rendbe, belehelyezett minket a környezetünk egy rendbe, melyrõl azt gondoljuk, hogy biztonságot ad, mellyel élni tudjuk a mindennapokat. Körömszakadtáig kapaszkodunk az állandó visszajelzésbe, mely bizonyítja, hogy jó helyen vagyunk, hogy tudnak rólunk, hogy ott vagyunk, és nem csak abban a pillanatban, hanem elõtte is ott voltunk, és feltehetõleg azért kapjuk a visszajelzést, hogy ott is maradjunk. Ha errõl nem bizonyosodunk meg, szorongunk.

De a szorongás minden formája abból a ténybõl ered, hogy valahol a tudatunkban ott bujkál a helyzet tökéletlen ismeretének érzése, s ez az ismerethiány vezet bizonytalansághoz, majd szorongáshoz.

 Ha a metrón utazunk, és az jobbra-balra dobál minket, jó erõsen megkapaszkodunk, és úgy gondoljuk, megfeszített izmaink majd megvédenek a felborulástól. Ha becsukjuk a szemünket, és nem figyelünk másra, csak a metrókocsi mozgására, és arra, hogy az miképp hat testünkre, majd megpróbáljuk az izmainkat elengedni, átvesszük a mozgást, és a szerelvény mozgása, amit eddig dobálásnak éreztünk, egyszeriben ringatózásnak tûnik. Már nem kell azzal törõdnünk, hogy felborulunk-e vagy sem.

Ez a totalitásra való törekvés az, a nem-másság, ami a taiji leglényege. A beleolvadás képessége, mely kapcsolatot teremt a környezettel, és megértést a minket körülvevõ dolgokkal.

Kisgyerekkorunk óta ahhoz szoktunk hozzá, hogy minden mûködõ érzékszervünkkel párhuzamosan, azok egymást kiegészítõ munkájával fogjuk fel a körülöttünk lévõ környezetet.

A legtöbb információt a szemünkkel nyerjük. Csakhogy a látványtól való megszabadulás felszabadít abból a személyes, megszokott világból, ami bár biztonságot ad, behatárol.  Ha az információnak a tudatunkba való bejutását bármely megszokott módtól elhatároljuk, az utat nyit egy másfajta tudás felé, azaz belehelyezzük magunkat egy másik rendbe, hogy ott találhassuk meg a helyünket. Kényszerûséggé válik a változtatás.

A változtatás egy más helyzetbe való bevonódás által lehetséges, de a legfontosabb feltétele ez a bizonyos szorongás, mely szerencsés esetben képes arra, hogy kitaszítson minket a megszokott világból.

 „Az ember nem azáltal világosodik meg, hogy a fény alakjait képzeli maga elé, hanem azáltal, hogy tudatosítja a sötétséget." Jung

.........................................................................................................................................

Sréter Kinga

Tudom, hogy sokáig váratott magára ez a kis fogalmazás. Azt is mondhatnám, sokáig tartott összeszedni mi mindent is jelent nekem a taiji. Végül sikerült, és Ibi (remélhetõ) megelégedésére le is írom a gondolataimat.

            Több mint másfél éve már, hogy rendszeresen edzek ezzel a csapattal. A kezdetek nem voltak túl könnyûek, de hát mint a kedvenc mondásom is tartja: egy gödör ásásán kívül kevés dolog van, amit rögtön legfelül lehet kezdeni! Azon túl, hogy a keleti kultúrákkal már nagyon régen megismerkedtem, mindig nagyon tetszettek a harcmûvészetek, olyan tevékenységek, amik a testet és a szellemet egyaránt „megmozgatják". Mikor Budapestre kerültem egyetemre, akkor ismerkedtem meg néhány olyan emberrel, akik kung-fuztak és meséltek arról, mit is jelentenek a különbözõ stílusok, a külsõ és belsõ harcmûvészetek. Ekkor döntöttem el, hogy ha egyszer ráveszem magam és elkezdek egyet, akkor annak belsõnek kell lennie. Az elsõ néhány edzésre is pontosan emlékszem. Nagyon meglepõdtem ugyanis azon, hogy már rögtön a forma elsõ lépéseit gyakoroltuk, semmi rávezetés vagy erõsítõ edzés, mint ahogy én ezt korábban hittem. Nem voltak könnyûek az elsõ hetek, a suli miatt is volt bennem némi megfelelési vágy, amit tovább vittem az edzésekre. Hamar rá kellett azonban jönnöm, hogy amit túlzottan akarunk csinálni, az itt nem fog menni… Túl görcsös, engedd el magad, ezek voltak azok az instrukciók, amiket rengetegszer végig kellett hallgatnom. Végül szép lassan megtanultam laza és áramló lenni (azaz útban vagyok J). Ez a tény nagyon fontos nekem, hiszen az edzéseken szerzett tapasztalatokat az ember „hazaviszi".

            A közös érdeklõdés és a folyamatos edzések szépen közösséggé kovácsolták kis csapatunkat, akik között bátran mondhatom, az én helyem is megvan! Talán ez az a dolog, ami az egyik legtöbbet jelent számomra: a társaság! Minden héten elmegyek velük valahová: edzésre J. Néha összejövünk, és tea vagy vacsi közben jókat beszélgetünk, hiszen közös témákból sosincs hiány!

            Taiji közben az ember megismerheti saját mozgását, világát és változtathat is rajta. A két funkció a taijiban nagyszerûen alkalmazható: harcmûvészet, azaz testmozgás, és egészségmegõrzés, közérzet, koncentráció javítása. Egy régi kedves ismerõsöm, miután újra találkoztunk, megjegyezte, hogy mennyivel formásabb vagyok, vállasodtam J. Az egyetemen olyan dolgok is nagy szerepet játszanak, mint odafigyelni az elõadásra (nem mindig könnyû…), rendszerezni dolgokat, valamint, hogy yinyang-ként a szellemi munka kiegészüljön a fizikai tevékenységgel. Mivel rengeteget nyújtunk, a hajlékonyságom is sokat fejlõdött, de persze spárgát még nem tudok csinálni J, mindenesetre rajta vagyok az ügyön.

            A taiji gyönyörû még nézni is, de igazán fantasztikus, mikor az ember lassacskán felfedezi, hogy az õ testében is kering az a bizonyos sokat emlegetett energia. Olyan érzéseket tapasztalhat meg, amelyekrõl szinte nem is hitte, hogy egyáltalán léteznek!

 A taiji számomra a yinyang egyik fele; az, ami kiegészíti az én saját kis körömet.

.........................................................................................................................

Nekem a tajcsi………..

 Nekem a tajcsi (és az én szivemhez ez az irásmód áll legközelebb) függõséget okoz. Ezt egyre inkább be kell látnom, amint minden nap azon töröm a fejem, hogy tudnám átalakítani az életemet úgy, hogy minél többet tudjak gyakorolni.

Azon is sokat töprengek, hogy jó-e nekem ez a függõség. Gyakran úgy érzem, hogy valamennyire elválaszt azoktól a barátaimtól, rokonaimtól és üzletfeleimtõl, akik csak az én elmesélésembõl tudják, hogy mi is ez az egész. És nehéz is elmondani annak, aki nem csinálja. Gyakran hallgatom a Kossuth rádióban a vallási félórákat, és csodálkozva szoktam ráeszmélni, hogy az emberek többsége ugyanazokat a szófordulatokat használja, miközben saját istenének és egyházközösségének a megtalálásról beszél, mint amiket én is én szoktam, miközben arról mesélek, hogy találkoztam a tajcsival.

Mintha új idõszámítás kezdõdött volna, és van a Mielõtt Elkezdtem és a Miután Elkezdtem, és a Megtaláltam Azt, Amit Kerestem. A megtalálás címszó alá is hasonló dolgok esnek: boldogság, kiegyensúlyozottság, nyugalom, harmónia. Egyik gyerek tanítványom rá is kérdezett, hogy ez a tajcsi ez valami vallás-e, és én persze kézzel, lábbal tiltakoztam, hogy isten ments, de azért magamban be kell látnom, hogy valamiféle rokonság a kettõ között, legalábbis ahogy én ezt megéltem, van.

Nagyon jó visszagondolni arra, hogy bár csak tavaly szeptemberben kezdtem el tanulni mennyi minden változott meg az éltemben. Elõször is éppen azzal, hogy újra elkezdtem tudatosan tanulni. Ez azért fantasztikus dolog, mert az egyetemen eltöltött, évszázadoknak tûnõ idõ alatt, hihetetlenül megutáltam a tanulást. Még ma is, ha arra gondolok, hogy be kell ülnöm egy terembe, ahol sok ember (nõ) van (bölcsészkar, magyar szak) és valaki beszél valamirõl, elfog a rémület a rám várakozó unalomtól. Ami azért, egy kicsit vicces, ha arra gondolok, hogy magam is tanár vagyok, és számtalan ember szokott beülni az óráimra nap, mint nap.

Maga ez a tanulás is hatalmas változáson ment át. Élénken emlékszem életem elsõ ( a csoportnak már negyedik vagy ötödik) tajcsi edzésére, amikor majdnem elsírtam magam tehetetlen dühömben, amikor a mindenféle együttérzéstõl mentes tanár (Misi), azt magyarázta, hogy befogjuk a gömböt és végigsimítjuk a ló sörényét. És nekem fogalmam se volt, hogy milyen k. gömbrõl beszél, és egyszerûen nem értettem az egészet, és megalázónak éreztem, hogy ezt mindenki meg tudja csinálni, csak én nem. Azt se értettem miért nem jön oda a tanár, és mutatja meg nekem, hiszen látni, hogy tök rosszul csinálom, én mindig mindent elmagyarázok a tanítványaimnak. Szépen ívelõ karrierem itt majdnem véget ért, de aztán csak elmentem a következõ edzésre.

Következõ nagy törésem, az volt, amikor egy hétvégére mentünk Tahiba az exszel, és a hétvégén egyszer se találkoztunk össze az oktatóval (Misi), ellenben három embert is odaküldött, hogy mutassák meg a 24es formát, akik nagyon kedvesen mind valami teljesen mást, és összességében teljesen megjegyezhetetlent és követhetetlent mutattak. Sérelmeimet csak fokozta, hogy az ex ezalatt a hétvége alatt megtanulta a formagyakorlatot. (Akkor legalábbis ezt gondoltam.)

 Azt hiszem, a megnyugvást Lajos szavai hozták, aki azt mondta, hogy ne rohanjak sehova, csak nyugodtan, erre egy egész életem van, és irtó türelmesen elkezdte tanítani a nagy formát. A mindennapi gyakorlás adott egy újfajta ritmust az életemnek, és a Szentendrére való hévezés pedig, nem csak átvitt értelemben, kinyitotta a teret elõttem. Rá kellett döbbennem, hogy hihetetlenül bezártam magam a kis világomba, és a Pannónia telepnél legelészõ lovak látványa, azon a nem is olyan nagy legelõn, a szabadságot jelentette. Most Tahiról nem is írok, mert ma még aludni is kell.

 Azt hiszem teljesen más okok miatt kezdtem el tanulni tajcsit, mint amiért tanulom ma, de mindig is azt éreztem, hogy valamiért nagyon szeretném tudni. Elõtte már rég nem volt ez az érzésem, hogy én bármit is annyira tudni akarnék. Szeretem a példát, amit Han KuiYan mester szokott hozni, arról, hogy most ott tartunk a tajcsi tanulásban, ahol a csecsemõk, akik járni kezdenek. Azért gondolom ezt nagyon találó hasonlatnak, mert éppen azt a nagyon erõs sürgetést érzem, hogy megtanuljak valamit, ami nagyon fontos, és pont annyira alapvetõ az élethez, mint a járás.

 Még tényleg nem megy jól, de sokkal könnyebb így, mint az egyik játéktól a másikig kúszni. És ha felemelkedik az ember, akkor végtelen távlatok nyílnak elõtte, ki lehet menni a gyerekszobából, és le a lépcsõn, ki a világba...

 Kedves Misi, ezt gondoltam most így együltõmben. Köszi, hogy gondoltál rám,

2002 környéke

.........................................................................................................................

Ibolya Dienes

Home essay for level three. February  2005

My own taiji practice experience in connection with the points to be followed according to the requirements of  practice

 The title of the home essay was not really clear for me, but I'll try to guess what I have to write about.

  My most important experience in connection with practising taiji is that I love it. I love every minute and every form of it. I like it from the beginning to the end. I enjoy the warming up, the breathing exercises,  the chiselling of one movement or doing the whole form. I don't mind if  Misi shouts that my movements are not even similar to the things I should do, or if Master Duan says it is good. (For me it is like yin and yang, Misi is never satisfied Master Duan is always satisfied) Inside the gym or outside on the Island, alone or together with my mates or students, if I can practise I am happy. I

   This is the only thing I know for sure. I'm not so sure about all the other things. When I'm not practising then thinking starts, and thinking makes me worried.

I'm worried that my practise is not strong enough, not deep enough or I am not on the good path.

These ideas come from comparison. When I was a child my mother wanted me to be the best student in the class. She always compared my grades with other students' grades. My grades had to be the best or my mother was angry. My mother wanted me to be a good student, wanted me to get a good education because she wanted me to be happy. I was not happy, because I did not want to study, I wanted to play with other children and I wanted to read novels. I did not care about other students' grades.

 Comparison is a hard thing. It is difficult to avoid, it is everywhere. If I go to the market I compare the prices and the quality and I buy the fruits that are good and not too expensive. If you go to a workplace, your work will be compared with your colleagues'. When I had two taiji masters I had to compare and choose between them.

Comparison is in connection with measuring. Which is bigger, smaller, nicer, tastier….? We always measure and we are alway measured. For example  I am measured when I take an exam, and I measure when I tell my student if he is ready to take an exam or no.

   The problem with this whole measurement system is that it is really not objective. One person thinks this an other person thinks that. It also means that the value system which is the basis for measurement is really different. Everybody thinks, measures and compares in a different way because we are all different. This would not be a matter, but it has consequeces. If you fail the exam then you cannot learn on, if your work is worse than somebody else's you will get less salary. If you go this way, you cannot go back later. So other people's opinion on you, and your opinion on them have consequences.

   I try to meet the expectations but the expectations are constantly changing. The whole value system is moving and moving around me. My value system is constantly moving too. Everything is constantly changing. It is really difficult to find yourself in this whole flowing world.

Am I at a good place? Am I going into the right direction? If you inner center is not strong enough, you want external feedback, you want something sure. You keep asking people: Is this right? Is that right? 

You keep comparing yourself to other people, and this brings desires and envy to your life. You want things that you don't have and you want to be somebody else. This makes you suffer, because you cannot be somebody else than who you are.

Consciously or unconsciouly you start competing with other people and that really ruins your practice, because instead of looking for your dan tien you are looking for somebody else's dan tien.  Instead of finding your true self you find your ego.

  For example I noticed that other people can see aura, and they can see other people's meridian system. So I began to worry because I can't feel my own qi flowing let alone seeing other people's meridian system.  The irony is that I don't feel my qi flowing because most of the time I deal with other people's qi.

   This made me realise, that I mostly deal with external things. I don't see things as they are. I always put stickers on them: this is tasty, this is big, this is nice. If I could accept things as they are, then I wouldn't need to compare them. If I knew where my dan tien is every minute of my life then I wouldn't need to follow somobody else, or compare myself with somebody else, but I would always knew what I have to do.

   It doesn't mean that external things are not important. They are. They define our possibilities. If there is a tree in the street I must  avoid it or else I will bump my head into it. The most important thing is to differentiate between the things I can change I cannot change and what I must change.  

   In spite of the fact that there is a test from taiji, that there are competitions from taiji, the most important thing cannot be measured or tested: your dantien, your inner feelings. Nobody can say what YOU feel. The only person who can feel what you feel, is YOU.

It is important to have a good master but even the best master in the world cannot feel your dan tien instead of you.  S/he can show and correct the movements one million times but he cannot do them instead of you. Everybody must be his or her own master. This is not easy to accept. To be able to do this you must understand your place in the universe, the aim of your life, where you are coming from and where you are going. I strongly believe that my taiji practice can help me find my own center and answer the question: Who am I?

............................................................................................................................

Taiji is changing.

Changing outside and changing inside.

It is the acceptance of changing,  releasing some things and getting others, then releasing and getting again and again.

When I started to learn taiji I had to change my lifestyle. To be able to go to trainings I had to stop teaching in the evenings, which meant that I had to reorganise my life. It was a step by step procedure: first one night became free for trainings, then two, then three.. Due to this my whole life changed: I started teaching intensive courses at the language school in the mornings, I was asked to teach advanced groups as well, I had private students etc.

As I became more flexible at the trainings, and I could go deeper and deeper, and could kick higher and higher, simultaneously I became more and more flexible in my life. I said yes to things that I would have refused earlier. I could kick higher and I could aim higher. Being flexible is very useful when teaching, I don't have rigid rules how to teach something, I teach the student not the material.

When you are learning a form each time when you practise it you change something on it. It is never the same.  And it is never the same person either, because even if only one minute passed by between two practising, the person himself has changed a lot.

.Taiji is permanency.

You cannot change the forms because each movement has its firm position in a form. If you do change, either you will be a bad practitioner or a style founding grand master.

As you have to inhale and exhale all the time, you must train all the time. You train not only during the training, but when you travel on the tube or wait for the bus. You practice being in the present. I think if you can always be in the present (I can't), you have become enlightened.

You must train regularly, you cannot miss a training because of

a,  a movie,

b,  a theatre,

c, a meeting with your friends,

d, because you have to teach a lot tomorrow,

e, because there is a good film on Tv,

f,  because you have just one chapter from the book you are reading.

When I teach I have to be consistent, I have to stick to rules and I must teach the material.

 Taiji is accumulating.

You must accumulate knowledge. First you must learn basics.

You must learn how to coordinate your body, from your yongquan to bai hui points, including your breathing, your heartbeating, even your eye movements.

You can learn new forms, barehand and weapon, Qi kung , pushing hands and application.

If you learn how to have good roots in taiji, you will be able to keep your balance in life as well. If you are prepared to changes (which means that you don't try to predict them, but you react to them), then a new offer, an accident or a change in schedule is not a problem any more but a situation which needs handling (balancing).

When people do taiji  their personality can be seen, it's like a mirror. When you can correct a a movement in taiji at the same time you can improve your personality, and also if you work on your self-development you are working on your form too.

For example, in my case to keep myself straight when doing taiji doesn't only mean that I need strong muscles. Spine is a symbol: how erect you can keep yourself in life.

If you can keep upright when doing a form, you have done the first step to become a good taiji pratitioner, and if you are a good taiji practitioner you can start being proud of yourself.

The importance of spine is huge. I f you cannot keep yourself erect, then your organs don't have enough space they are under constant pressure. If they are under pressure there is a tension in your body, and if your body is tensed you are tensed as well. You cannot relax, so you cannot do taiji either.

You must accumulate understanding, and fill the forms with content.

Taiji is releasing.

You must lose bad habits, ideas, prejudices. It takes a lifetime. Maybe more.

Taiji is opening.

You must open toward a new culture, a new lifestyle, new beliefs, new friends. You must be open to the world. You must let the world get in. You must feel and understand how the world/nature works. The only way you can understand what „ziran" is if you go to nature and watch it, become a part of it.

Taiji is closing.

You must close the world out. You must get to know yourself. You cannot keep thinking about  what other people think about you. You cannot follow other people, you must find out your own way.

Taiji is present.

When you do taiji, you must be in the present, in the"here and now". If you are thinking about your work, family problems, or what you are going to have for dinner, you cannot be in the present. For me this is the best reward taiji can give: when I do taiji I stop worrying. After a training I don't even understand what kind of problems I could have two or three hours earlier.

 My main aim is to have this feeling all the time even when I'm not practising. I find it really difficult. I would like to know if there are really people who are never stressed who don't worry about what is coming but they are ready to accept it. I would like to reach this, but I very often lose my balance.

Nowdays I think it is due to the fact that I want to seem to be better than I am. I want to be a very good taiji practitioner, a very good teacher, a good master for my dog, a good cleaning lady at home, a good friend, and I don't accept myself as I am.

If  I don't concentrate on the present, then I begin to panic. This phenomenon can be  seen for examle, when we learn a new form, and for a minute I don't concentrate, I realise that I missed a movement, and then I think I will never be able to learn it. So I panic. Of course I know that there will be lot of occasions to practise it later, but then again I want to be bigger than I am, I want to be a student who can remember the movements the first time. While panicing I miss the next movement too, and so it can be seen what happens if you are not concentrating on the present.

The  most important idea for me in the last three years since I started learning taiji was „flowing". Taiji is flowing and so is life. I have heard the simile about the man who is in the river and who is clinging to the bank of the river and cannot let it go, because he is afraid that he will drown, and the only thing he should do is, to let himself go with the river. The simile is so nice and simple, but I'm afraid I haven't let myself go yet. Or rather what I do is: I let myself flow with the river then I panic and then grab the bank again.

So taiji is detachment. You let things go.

Taiji is acceptance you accept the present as it is, and you react (or don't react) to it. It is nondiscrimination. You don't label things: it is good or it is bad, you just accept them.

Taiji is past.

When you do a form, you are doing a form, which was handed down through generations, from father to son, through a very long time. It's a huge gift from the past, and a great responsibility as well. To keep it in its original form, but to use it as a real living art, is a great challenge. It also means that taiji is attachment as well. Masters had to attach to a form. It is discrimination: they had to evaluate students, say about a movement if it was right or wrong, had to guard it, had to punish if somebody didn't do it well.

For doing taiji you need good rooting, for learning taiji you need strong roots, good background, the knowledge, that the source you are studying from is clear.

 At the moment I rather feel confused about values (European, Christian values about bad or good, and Buddhist and Taoist thoughts  about detachment and no labeling are getting mixed in me.)

It is also the past because these days if somebody wants to kill another person, he just simply shoots him. The chance that you will ever be able to use a „chin na" in real life situation is very small.

Fang(4)song(1) and zi(4)ran.

These are the two things without which there is no taiji.

These are the most difficult things to learn. Without these it is not worth practising.

To be able to fangsong and be ziran, you must know all the things I have written about: changing and permanency, accumulating and releasing, opening and closing, being in the present, keeping the past.

For me these two things are the most difficult to reach.

The world I live in is not very natural. In both English and in Hungarian „natural" comes from the word „nature". I don't often meet nature. I live next to a four lane road, and instead of prying mantis or eagle in action I see a long line of cars  every day.

Actually the word „natural" has two meanings:

1.: existing in nature, not made or caused by human beings

 2., normal, as you would expect

Obviously the second meaning comes from the first, but as time passed by they departed, and very often we say of something that it is naural that is not natural at all: It is natural that women dye their hair, get rid of all the hair on their body, put half a kilo make-up on their face and so on.

It's natural that people around me work 12 hours because they want to get more and more money, and they never enjoy themselves. And these are just everday examples. I haven't even mentioned cultural differences, for example things like putting up my hand when you were speaking were natural for you and Shibo, and seemed really unnatural for me.

What does it mean „natural"?

I can say these words in English and Hungarian as well: relax, naturally, lazán, természetesen. Knowing these words in three languages doesn't mean that I understand them. I heard these words in Chinese from Master Han Kui Yan. I heard them from Misi in Hungarian and I heard them from you in English.

Hearing it from three or 80000000 people doesn't make a difference.. Masters are just the fingers showing to the moon, I must understand it, nobody can understand or feel it instead of me. But choosing a master is very important. To find one who can really help you is difficult.  It is also difficult to leave a master. In these three years I had to understand that there are no good decisions, there are only decisions and their consequences.  There are crossroads and on the roads and you must decide where you are going.

I am not a member of YMAA anymore, but Dr. Yang's writings about taiji are with me.  I don't visit Master Han Kui Yan's classes but I have a lifetime to understand what he said about  ziran and fangsong.

On my road there are sad losses. But crossroads, losing and searching is part of the road as well. And now I am going on the road with you. I hope I will prove a deserving company and student.

I am wuji and I am taiji too.

I am emptiness with all the possibbilities to become yin and yang, and then become a whole.

 Ibolya Dienes

Budapest, 2005.01.29.

......................................................................................................................................

-----Original Message-----

From: Dienes Ibolya [mailto:ibike@freemail.hu]

Sent: Tuesday, January 09, 2007 10:46 AM

To: Vadas Mihály

Subject: taiji in everyday life

Misi,

elküldöm az én dolgozatom, amit a mesternek idén írtam, hátha érdekel

(:

Angolul van, remélem nem gond (((:

Ib.

Ibolya Dienes

Test for level 5.

The student has to be able to sum up the origin of taiji, its development, characteristics,  ways of development, and styles. One essay about the application of taiji in every day life and the practice experience (in one).

The application of taiji in everyday life and the practice experience.

From Yang Cheng Fu's Self defense Applications of Taijiquan:

"An explanation of the Macrocosmic and Microcosmic Taiji

The whole universe is one great Taiji; the human body is a small Taiji. The human body being the essence of taiji, one cannot but practice the Great Ultimate Martial Art. It is an inborn sensitivity which must be retrained, an innate ability.

The human body is like a machine. If it is not polished for a long time it rusts. When there is "rust" the qi and the blood are obstructed and many faults appear. Therefore, if men desire to discipline their bodies, they should first practice Taiji, for this is the most suitable means.

The method of training in taiji consists of moving the qi with the mind and not using clumsy force.  Allow everything to be completely natural. The sinews and bones experience very little of the pain of bending and the skin none of the hardship of rough contact.

If we do not use strength, how can we be strong? In the art of Taiji we sink the shoulders and drop the elbows. By sinking the qi to the tantien the qi is able to enter the tantien which becomes its central headquarters. From here it can be mobilized to the four limbs and hundred bones. When the qi circulates throughout the entire body, then whenever the mind goes the qi will follow. When you reach this level your power will be immeasurable." (From the book: Taiji Touchstones: Yang Family Secret Transmisions, p. 104.)

Changing and balance

            I have been studying taiji for five years. When I had been studying only for half a year, I asked Misi master how he was able to work at his workplace when every second month he got a new boss and everything was changing so fast, nothing was stable and secure there. I still remember how he looked back and asked:"How is it possible that you study taiji and you still don't know that everything is changing?"

            Everything is changing. Every minute millions of effects reach your body and mind and if you can react fast enough you can keep your balance and if not, your balance is broken, and you will suffer somehow. Nature is a strict master.

            We can see lots of people around us who have lost their balance and haven't been able to regain it fast enough. I see homeless people in the street, who once lost their job, then their family and home. I see people who speak to themselves, and they don't realise that there is nobody around them. If you have reached this conditon it is very difficult to fully use your abilities as a human being.

            There are also lots of peole who have different diseases. In Hungary the leading causes of death are heart attack and cancer. People don't care what they eat and how they live. They live under constant pressure, they work very hard to earn enough money.

It's a strange contradiction: it seems you either die because you have no work and home, and you freeze to death in the streets, or you die from heart attack in a hospital because you work so hard to keep your job so that you can keep your house and feed your family.

            I think the key word is also "natural balance". I think that to be a human being is a big possibility. You can do wonderful things as a human being. But for this it is necessary that your mind and your body should be balanced and healthy. An imbalanced and sick person cannot help others, because he also needs help.

My students and me              

            When I started doing taiji I went to class only twice a week. I was often nervous, angry with people around me and really really impatient.  I worked a lot and I had no time for my body. Slowly step by step I incorporated taiji in my life. Now I train at least two hours every day, and  sometimes four or five (If I count teaching taiji as practice- and I do). I am not so angry and impatient any more. I have understood that when I am angry or impatient, it is because I don't accept things as they are. I don't realise what is that can be changed and what is not.

            If I am impatient with somebody I do something wrong. For example if  I'm late for work and I'm angry with a shopassistant because she is slow to give me my breakfast, then I must realise that it is not her slowliness that created the problem, but that I left home late. I don't have to change her, I must change my habits or accept the results.

             I have learned to accept what I have, and look at curiously what I get. I try to understand what  LIFE MASTER is  teaching to me with the things I get from "him".

            I have got some students for example. From the day I started teaching, my taiji experience was not only mine any more. I had to pass it over to my students.

            When I teach taiji I always realise how much taiji helps people in their life. They go through the same things that I went through earlier. Sometimes I am really surprised how fast they learn. They have feelings in the first half year, that I had only after learning for four years.

          In general it can be said that their health becomes better:they don't get viruses, their immune system is better and they feel good.

            One of my students could walk only with a walking stick when she started the course, and now she can kick and bend down, which is a fantastic thing for her. I can see how she is regaining her balance day by day. She has become a happier and more satisfied person.

            It is also a general effect that they can concentrate, study and work better. In my experience it is because while you do taiji, you learn how to concentrate on your movements, your posture, your breathing.  When you learn in taiji how to distinguish between full and empty, you also learn in life to distinguish between imporant and not important. If you learn in taiji that "where the mind is there is qi", you learn in life that if you have goals and you keep your mind on them you can reach them.

            If you realise that you mustn't raise your shoulders because you block qi and blood, you also realise that at your workplace you shouldn't raise your shoulders if you are nervous. Maybe if you learn how to be in the present, sink the qi into the tantien, and breathe naturally, you won't even be nervous.

            Before I started teaching I was worried how I will pay the rent for the gym. It was such a big worry that I asked this question from the "universe".  That night I had a very strong dream, I saw a beautiful lake surrounded with mountains which were full of pine trees (the "taiji tree" ), and I got a message, that I have to teach and continue learning. It was a wonderful answer, because it showed how wrong was my thinking, how I could not make difference between important and not important. Money is not important. Teaching and learning are important.

Interestingly these two things are not seperated form each other. Actually they are one.

            It's funny how much I can learn from my students. They are like huge magnifying mirrors. If I make a mistake thirty people make it after me, so I feel big responsibility. My students have their own life and personality but I strongly feel that it is not by accident that they decided to learn from me.

            It is also strange how they reflect all my mistakes and problems I have or I have had. ((In secret I think I will be a very good teacher because I was a very bad student.

I hope that because I made all the mistakes you can imagine in doing taiji (I remember Misi master always said to me: "Ibi, it (my form) doesn't even resemble what I showed you."), I will be able quickly recognise or prevent mistakes.))

Let's take a very simpe example: Our position in the gym where we train.

            I realised that elderly students have real difficulty to change their position in the gym. I think it is because elderly people don't want to change in "life" either. They want to stay at the same place in the same house. We often read stories about old people who died although they were healthy "just" because they had to move to a new home. The older you become the more difficult it is to change. When I started doing taiji, I was like an old person. A very rusty old person.

            I have a young student who is always trying to find a "good place" for herself in the gym. She doesn't want to stand here or there, she wants to stand next to this person behind that one, not in the front line, not in the last one. It is really funny because she reminds me of the time when I always wanted to stand behind Misi master, Feri or Béla, and I got nervous if there was no place there or I pushed everybody away from "my place". It is really symbolic. At that time I had no self confidence and I didn't know where my place was in life. Everybody would like to find his or her place in life. But again the problem is that we think if we have a good, stable not changing position it is safe. So we stick to that position but life is changing, so our good stable position becomes weak and rickety. We hope that if we stand next to somebody we can secure a good position for ourselves.

            Another student always makes me wonder because he already knows what I just learned, after so many years (or actually I am still learning now). He stands wherever there is place, and wherever the oth

2016-12-28 23:26:10

 
2009 Budapest . GlobulaNetStudio